1. Rész

Matekóra alatt a napfényben is sötét az arcom. Oda sem figyelek, ketteseket írok. Ha kérdeznek semmit sem tudok. Szerencsére a matektanárnő mindig késik. Ezen kívül viszont jó tanuló vagyok, de nem nevezném magam strébernek.  Általában egész matekórán három sort jegyzetelek, helyette az előttem ülő Polly székére rajzolok filctollal. Nem tagadom, elég jó vagyok graffiti rajzolásban. Kilincshang. A tanár bejön a terembe.  Újra kilincshang. A szemem megrezzen. Mrs. Donna arca viszont csillog a napfényben. El kell ismerni, hogy szép nő. De rideg tekintete húsz évet öregít rajta. Szigorú hangja borzalmas tud lenni. Igazából nem is érteni, hogy mit mond.
-Ma nagy bejelenteni valóm van - sóhajtja, és látom, hogy az osztály körbenéz és halkan röhög. Említettem már, hogy ő az ofő?  - Holnap új fiú érkezik az osztályba, New Yorkból. Szeretném, ha kedvesen fogadnátok, már ha ez elvárható lenne tőletek...- a végét hangsúlyozta. Most is minden lány ki fogja maszkírozni magát, hátha helyes lesz. Tavaly én is velük voltam. De mégis ki jött? Peet, a kockafej.


-Riry! - kiabál Mandy, pedig csak három méter választ el minket - Riry, följöhetek ma hozzád? -mosolyog.
-Miért? - az én arcomon is kínos mosoly keletkezik
-Miért ne? - már-már beleröhög
-Oké, ezt megbeszéltük, de gyalog megyünk - mondom
-M... Na jó - és elindulunk. csak három sarokra lakunk, ez egy kisváros, csak kertesházak vannak, esetleg kertes társasházak. Amikor beérünk a házba, Mandy ledobja a táskáját.
-Mand! -szólok rá
-Miv... Ja! Bocsi...
Beérünk a szobámba. Katonarendben sorakoznak a CD-k a polcomon (könyvek helyett). Mandy rögtön lekapja az egyiket, anélkül hogy elolvasná a címét, vagy legalább előadóját. Beteszi a lejátszóba, és maximumra állítja a hangerőt. Én rögtön leveszem közepesre, mert a szomszédokat még a legkisebb zaj is zavarja. A barátnőm kinyitja a ruhásszekrényemet, és felkapja a legszebb ruhámat.
-Holnap ezt veszed fel -jelenti ki, mintha ő szabhatná meg. Egy kék, pánt nélküli felsőről van szó (könyörgöm, október van).
-Nem, emlékszel, a múltkor is Peet jött. Mi van ha megint egy kockafej jön? Égessük le magunkat?
-És mi van ha most egy igazán helyes fiú jön? -kérdi
-Megmondjam? Lehetetlen -és ez tényleg igaz. Egyetlen helyes fiúval találkoztam eddig az életemben. Nyáron, a parkban.
-Hagyjuk, majd én fölveszem -megint határozottan jelenti ki. Természetesen megengedem, hogy fölvegye a ruháimat (bár egy kicsit magasabb nálam), de azért ez a magabiztosság elég furcsa.

Ma reggel korábban keltem. Az ébresztőóra előtt. Általában még ara sem ébredek föl. De ma más. Én is kíváncsi vagyok az új fiúra, bár ezt nem mutatom ki.
Ma is a szokásos svéd asztal vár rám (mármint az Ikeás, nem az amikor sok minden van rajta).
Reggelente én készítek reggelit (angol mánia van a családban, tehát csakis meleg, angol reggeli van), és én ébresztek mindenkit. Mert Carlnak csak 10-re kell mennie a suliba, viszont az a város másik végében van.
Tehát a reggelit elkészítettem, szólok a szüleimnek és Carlnak. Megesszük, és elindulok. Az út közepén hirtelen zuhogni kezd az eső. Pechemre nincs esernyőm. Még van a zsebemben egy buszjegy, megyek akkor azzal. Beállok a megállóba, de egy óriási víztömeg zúdul rám. Vizes lett a hajam, és a tankönyveim. Beszállok a buszba. Amikor beérek az iskolába kivételesen nem a terem felé megyek, hanem a lányöltözőbe. Az új fiú nem láthat meg vizesen. Mi van, ha mégis helyes? Ahogy Mandy gondolja? Leveszem a táskámat, és a vizes ruháimat. Kinyitom a sportszekrényemet, mert benne vannak a sportruháim. Azokba kell átöltöznöm. Még jó, hogy nem jöttem szép ruhában!  Két hajszárító van, az egyikkel a hajamat, a másikkal a cuccaimat szárítom. Annyira azért nem lettem vizes.

Már csak a második órára értem be, és kiderült, hogy a fiút mellém ültették. Leülök a helyemre, és majdnem elájulok: kiköpött mása annak, akivel nyáron találkoztam. Becsöngetnek. Az óra közepén eszembe jut, hogy meg kéne kérdeznem. De mire jobbra fordulnék, a fiút nem látom, csak egy nagy lila foltot az asztalán. Valószínű, hogy kiömlött a tolla. Hátrafordulok megkérdezni Mandyt, de azt mondja, hogy végig itt ült, most is itt van. És tényleg. Ott ül, és a lila foltnak nyoma veszett.
- Nem... nem mentél el az előbb? -suttogom
-Nem, végig itt voltam, miért? - válaszol halkan
-Mert az előbb esküdni mernék, hogy nem láttalak. És egy lila folt volt az asztalomon -mondom még halkabban, de eléggé hihetetlennek tűnik.
-Hát, nem tudom mi lehetett - nevet föl, természetesen halkan- Majd óra után megbeszéljük.

-Tehát. Nem akarok rád ijeszteni, de durva dolgot láttál -mondja halkan Tim (így hívják)
-Jézusom, miért, mi az? -halálra rémülten kérdezek vissza
-Majd idővel megtudod. De te is akartál még kérdezni valamit, nem igaz?
-De. Te biztos nem jártál soha errefelé?
-Soha. Egész életemben New York-ban éltem -mondja, és látszik, hogy nem hazudik
-És nincs ikertestvéred? Vagy ilyesmi? Mert kezd minden furcsa lenni.
-Nincs, semmi tesóm sincs, Nem hiszel a hasonmásokban? -kérdezi csodálkozva
-Nem. Értelmetlen.
-Gyere fel holnap hozzám, van rejtegetnivalóm. Egyébként meg tudod adni Mandy számát? Láttam, hogy jóban vagytok, nem akarok túl rámenős lenni, de tudod.... nem tudom, hogy nálatok ez hogyan szokás. -Jesszusom. Ez ezért már durva
-Szerintem várj még kicsit vele. - és otthagyom. Komolyan gondolta? Hátrafordulok, és lila füst jelenik meg. Komolyan kezd minden furcsává válni.

Prológus

Július 7., Vasárnap

Nyáron először én vagyok a hetes. Ez azt jelenti, hogy hajnali hatkor kell kelnem, és kivinem a kukát meg a kutyát. Egyiket utálom, a másikat elviselem. Az a gáz, hogy a kutyát minden nap kell, a kukát csak vasárnap. Na és a kutya az amit utálok. Büdös, koszos, nyáladzó... Sokkal inkább akarnék nyulat, vagy macskát. De anyu allergiás az utóbbira, a nyuszi meg "nagyon vedlik". Így könyörögte ki Carl a kutyát. Na jól van, azért nem olyan rossz. Mivel nekem jót akartak, kisméretűt vettek, mert az nem zavar annyira.

 A parkban vagyok, és viszem Kókuszt a kavicsos úton. Megáll a szokásos helyén, és elvégzi a dolgát. Aztán húz. Annyira, ahogy még sosem tette. Megbotlok, a póráz kicsúszik a kezemből. Megpróbálok utánafutni, de nem megy. Nagyon fáj a lábam, de azért nem hiszem, hogy eltört. Aztán visszafut és leül mellém. Gyorsan megragadom a szájából lógó pórázt. Egy fiú jön segítségemre.
-Elnézést, segíthetek? Fáj valamid?
-A lábam.- válaszolom kissé ijedten. Az arcom vérvörös lehet. A fiú nagyon helyes. Max. pár évvel lehet nálam idősebb. Szőkésbarna -de inkább barna- haját a felkelő nap arany színűre világítja. Barna szemében tükröződik az ijedtsége.
-Bekötöm neked a sáladdal, jó?- És mire válaszolhatnék, már leveszi a sálamat. Az érintése gyengéd. Aztán profin beköti a lábamat, ami enyhít a fájdalmon. Fölsegít, és szemünk egymásba ütközik. Olyan érzésem van, mintha csak a segítségemre jön.
-Köszönöm a segítséget!- mondom.
-Nincs mit. Elkísérjelek? Nem fog könnyen menni. -szól, de meglepődöm.
-De hát nem is ismersz! Honnan jön ez a nagy kedveskedés?- mondom minél kedvesebben, de úgy tűnik, hogy kicsit megsértődött.
-O-oké, én felajánlottam neked valamit, te meg csak így rám förmedsz? Azt hittem, szükséged van segítségre, de te tudod.- vágta rá idegesen, mintha előre eltervelte volna.
-Ne haragudj, nem ilyen hangnemben akartam volna! Boldogulok egy bottal is. -válaszolok pirultan- Kókusz, köpd ki!- és a félig kutyanyálas, de hosszú botot fölkapom.
-Akkor szia!- sóhajtom.
-Szia!- szól ő is, már kedves hangon.
Hazamegyek, majd a kórházban kötök ki. Csak megrándult a lábam, de ezt az ápolónő olyan hangsúllyal mondta, mint hogy "Gratulálunk, kislány!". Szerencsére csak itt, Virginiában ilyenek az emberek. Kedvesség kedvességért. Utálom. Legutóbb, amikor Connecticutban jártunk TÉNYLEG kedvesek voltak az emberek. Elkezd zsibbadni a lábam.
-Csak az altató!- nyugtat meg Anyu. Aztán minden elsöt...