Prológus

Július 7., Vasárnap

Nyáron először én vagyok a hetes. Ez azt jelenti, hogy hajnali hatkor kell kelnem, és kivinem a kukát meg a kutyát. Egyiket utálom, a másikat elviselem. Az a gáz, hogy a kutyát minden nap kell, a kukát csak vasárnap. Na és a kutya az amit utálok. Büdös, koszos, nyáladzó... Sokkal inkább akarnék nyulat, vagy macskát. De anyu allergiás az utóbbira, a nyuszi meg "nagyon vedlik". Így könyörögte ki Carl a kutyát. Na jól van, azért nem olyan rossz. Mivel nekem jót akartak, kisméretűt vettek, mert az nem zavar annyira.

 A parkban vagyok, és viszem Kókuszt a kavicsos úton. Megáll a szokásos helyén, és elvégzi a dolgát. Aztán húz. Annyira, ahogy még sosem tette. Megbotlok, a póráz kicsúszik a kezemből. Megpróbálok utánafutni, de nem megy. Nagyon fáj a lábam, de azért nem hiszem, hogy eltört. Aztán visszafut és leül mellém. Gyorsan megragadom a szájából lógó pórázt. Egy fiú jön segítségemre.
-Elnézést, segíthetek? Fáj valamid?
-A lábam.- válaszolom kissé ijedten. Az arcom vérvörös lehet. A fiú nagyon helyes. Max. pár évvel lehet nálam idősebb. Szőkésbarna -de inkább barna- haját a felkelő nap arany színűre világítja. Barna szemében tükröződik az ijedtsége.
-Bekötöm neked a sáladdal, jó?- És mire válaszolhatnék, már leveszi a sálamat. Az érintése gyengéd. Aztán profin beköti a lábamat, ami enyhít a fájdalmon. Fölsegít, és szemünk egymásba ütközik. Olyan érzésem van, mintha csak a segítségemre jön.
-Köszönöm a segítséget!- mondom.
-Nincs mit. Elkísérjelek? Nem fog könnyen menni. -szól, de meglepődöm.
-De hát nem is ismersz! Honnan jön ez a nagy kedveskedés?- mondom minél kedvesebben, de úgy tűnik, hogy kicsit megsértődött.
-O-oké, én felajánlottam neked valamit, te meg csak így rám förmedsz? Azt hittem, szükséged van segítségre, de te tudod.- vágta rá idegesen, mintha előre eltervelte volna.
-Ne haragudj, nem ilyen hangnemben akartam volna! Boldogulok egy bottal is. -válaszolok pirultan- Kókusz, köpd ki!- és a félig kutyanyálas, de hosszú botot fölkapom.
-Akkor szia!- sóhajtom.
-Szia!- szól ő is, már kedves hangon.
Hazamegyek, majd a kórházban kötök ki. Csak megrándult a lábam, de ezt az ápolónő olyan hangsúllyal mondta, mint hogy "Gratulálunk, kislány!". Szerencsére csak itt, Virginiában ilyenek az emberek. Kedvesség kedvességért. Utálom. Legutóbb, amikor Connecticutban jártunk TÉNYLEG kedvesek voltak az emberek. Elkezd zsibbadni a lábam.
-Csak az altató!- nyugtat meg Anyu. Aztán minden elsöt...

Remélem tetszett a prológus, és ígérem, a sztori egyre misztikusabbá fog válni! ;) Feliratkozni ér!